A szülői értekezlet számomra egyértelműen olyan hely, ahová a szüleim járnak. Ezen a mélyen gyökerező elképzelésemen még az a júniusi délután sem változtatott sokat, amikor mintegy félszáz megzavarodott anyukatársammal együtt felsorakoztam a bölcsőde előterében, hogy meghallgassam, hogyan is mennek majd a dolgok szeptembertől.

Gondolom, minden csak edzés kérdése, és a fiaim gondoskodnak is arról, hogy egyből a mély vízbe kerüljek: a Nagy az óvodát kezdi ősszel, a Kicsi pedig a bölcsődét.

Az első bölcsis szülői értekezlet viszont egyelőre maga volt az újdonság, és tagadhatatlanul volt némi varázsa. Az általános eligazítást követően mi, szülők 10–12 fős csoportokra oszlottunk, mintha mi kezdenénk épp a bölcsődés életet. Ez az érzés nem hagyott el akkor sem, amikor a gyerek jövendő gondozónője a gyerek jövendő csoportszobájába vezetett minket, majd hellyel kínált a legfeljebb 30 centi magas, ugyanilyen hosszú, de feleennyire széles sámlikon. Némiképp vigasztalt, hogy mások arcán is felfedezni véltem az aggódást, sőt voltak, akik ellenállni próbáltak: az egyetlen jelen lévő – és saját bevallása szerint 150 kilós – apuka például határozottan elutasította a leültetésére vonatkozó gondozónői próbálkozást. Persze nem volt apelláta, az apuka is leült végül, igaz, előtte megnyugtatták, hogy a bölcsődének van asztalosa. Én személy szerint azért aggódtam, hogy a kis peremű ülőalkalmatosság rászorul a hátsómra, de amikor ráereszkedtem, rá kellett jönnöm, mennyire naivan becsültem alá a méreteimet. Ahhoz, hogy beleszoruljon, előbb bele kell férnie, ugye. Amúgy tetszett minden, a gyereknek választottam jelet (csigabiga, mert le tudom rajzolni, anyukám szerint viszont legközelebb majd a cseresznyét preferáljam, az ugyanis nem csúszómászó), megnéztem, hol mosnak kezet, hol vannak a szekrények, milyen az udvar. Az ágyakat is megmutatták.

A szobában matracon pihennek majd a kicsik, de az év nagyobb részében, mindaddig, amíg mínusz öt foknál nincs hidegebb, a szabad levegőn alszanak. A lefektetés menetének ismertetésekor csendben nyerítettem, mert elképzeltem, ahogy az én irányíthatatlan, nyughatatlan gyerekemet „a gondozónő az ágyához vezeti, és felkínálja neki azt”. No, de ezentúl legyen ez az ő problémájuk.

Az óvodában annyi meglepetés ért, hogy nagyobbak voltak a székek. Meghallgathattuk, hogy lesz bábszínház, úszás és torna, persze minden önköltséges, valamint azt is elmondta az amúgy szimpatikus vezetőnő, hogy gyerek egyedül nem mehet óvodába. Vélhetően vannak rossz tapasztalataik.

Túl a szülői értekezleteken, a 35 fokos panelban pihegve, a három éve megszokott édes semmittevés és gyerekterelgetés közepette végül kétségbeesni is volt időm: a háztartásbeli-lét a végéhez ért. A pelenkák világában tett, végtelennek gondolt kirándulásom is befejeződik. Amikor belevágtam az anyukaszerepbe, a munkahelyem ajtaja bezárult mögöttem. A felégetett hidakat újjáépíteni nem lehet, kezdhetem hát az építkezést az elejéről, mert dolgozni muszáj. (Ezúton is kérem a lottónyertest, hogy adakozási rohamában gondoljon majd ránk is: egy fészekalja kölyökkel szívesen hozzájárulnánk a népesedési problémák enyhítéséhez, amennyiben ő hozzájárulna a mi gazdasági problémáink enyhítéséhez. Kiváló befektetés, hmmm?)

Tudom, sokan alig várják, hogy újra felnőtt emberek között legyenek, végre újra visszakerüljenek a nyüzsgésbe, „értelmes munkát” végezhessenek. Korábban azt gondoltam, így leszek ezzel én is. Aztán a gyerekekkel itthon töltött idő meggyőzött arról, hogy soha ennyire értelmesen nem töltöttem a napjaimat, nem utolsó sorban pedig soha enynyire nem élveztem, amit csinálok. Akárhogy is lesz, abban biztos vagyok: három évvel ezelőtt csak a munkát hagytam abba. A hivatásomat most fogom feladni.